„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket" (Mt 5,44).
Ismertem egy embert, aki gyűlölt egy másikat. Az utóbbi olyan súlyosan vétkezett ellene, hogy még ha megölte volna, az is csekély bosszúnak látszott. De ez az ember, aki elszenvedte a sérelmet, egy napon megismerte az Urat. Azután sok idő eltelt anélkül, hogy a másikkal találkozott volna. Egyszer, felkeresve egy másik várost, annak helyi gyülekezetébe is ellátogatott. Amikor belépett, rögtön megpillantotta rég nem látott ellenségét, így szólt magában: „Hát itt van! Nem is tudtam, hogy megtért. Most mit tegyek?" A soron következő imádság alatt felkelt, és csendesen kiment. Elindult, és miközben távolodott a gyülekezettől, elgondolkodott a maga üdvössége, valamint a másik iránti neheztelése fölött. Minél távolabbra került, annál rosszabbul érezte magát amiatt, hogy elhagyta az összejövetelt, viszont egyre jobban fellobbant ellensége iránti haragja is. Azután eszébe jutott a tíz évvel ezelőtti bocsánat, amit az Úrtól kapott megtérésekor. De még mindig úgy érezte, nem képes annak az embernek megbocsátani. Ám a Szent Szellem a következő igét juttatta eszébe: „Arról fogják megismerni az emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek." Ekkor megállt és így kiáltott fel: „Uram, én megbocsátok neki!" - és visszatért az összejövetelre, miközben könnyek patakzottak a szeméből. Amikor megérkezett, éppen a kenyér megtöréséhez készülődtek a testvérek. Ő ekkor felállt, mindent megvallott, és elmondta a többieknek, miként távolította el Isten a szívéből a gyűlöletet.