„Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké" (Róm 11,36).
Abban mindnyájan megegyezünk, hogy minden szellemi munkának Isten a kezdeményezője, és ez így helyes. De ennél továbbmenve, azt állítjuk, hogy vele kell végződnie mindennek. Pál szavaival élve: „Isten legyen minden mindenekben." De van itt még valami több is. Ő nem csupán kezdeményezője és bevégzője minden dolognak, hanem munkálója is. És ahol az Ő ereje munkálkodik, ott mindent dicsőségre vezet. A mi bajunk az, hogy bár tudjuk, a kezdetnek „Őtőle" kell jönnie, és a befejezésnek „Őreá nézve" kell történnie, mégis elfelejtjük azt az életbevágóan fontos tényt, hogy ami közben történik, az a nagy munka, annak is „Őáltala" kell végbemennie. Ha a végén mindenképpen Övé lesz a dicsőség, ne igényeljünk közben semmit magunknak. Isten akarata irányítja a kezdetet, dicsősége a befejezést, de az Ő erejének kell átjárnia a kettő közé eső munkafolyamatot is. A gyakorlatban ugyanis a dicsőség nem csupán a munka végén ragyog fel, hanem már közben is.