„Aki kardot köt, ne kérkedjék úgy, mintha már lecsatolta volna." 1Királyok 20,11
Noha e szavakat egy istentelen király, Aháb mondta, mégis az igazság szavai voltak. Istentelen emberek is mondanak olykor igazságot.
Arám királya sértő és megalázó követelésekkel fordult Aháb királyhoz, és háborúval fenyegetőzött. A csatában az arám csapatok visszavonulásra kényszerültek, és magának a királynak is menekülnie kellett, hogy életét mentse. Teljesítménye messze elmaradt korábbi hősieskedése mögött.
Gondolhatunk Góliát példájára is. Mikor Dávidot közeledni látta, azt mondta: „Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak" (1Sám 17,44). Dávid azonban minden nehézség nélkül legyőzte őt a parittyájából kilőtt egyetlen kővel. Az óriás túl korán dicsekedett.
Amikor fiatal keresztyének vagyunk, könnyen megesik, hogy túlbecsüljük saját képességeinket. Úgy tetszik, mintha fél kézzel fel tudnánk venni a harcot a világgal, a testtel és az ördöggel. Talán még szemrehányásokat is teszünk idősebb keresztyéneknek, amiért még nem vitték el az evangéliumot az egész világra. „Majd mi megmutatjuk nekik, hogyan kell csinálni!" Csakhogy dicsekvésünk sokszor elsietett. A csata éppen csak elkezdődött, és úgy beszélünk és gondolkodunk, mintha már megnyertük volna.
Hívők egyik kötetlen esti összejövetele egy ragyogó tehetségű ifjú prédikátor körül forgott, aki szintén jelen volt. Nagyon jól érezte magát az érdeklődés középpontjában. A csoportban volt egy idősebb vasárnapi iskolai tanító is, aki nagy hatással volt az ifjú prédikátor életére. Valaki azt mondta ennek a tanítónak: „Tulajdonképpen büszke lehetsz egykori tanítványodra". Mire az így válaszolt: „Igen, ha mindvégig ilyen jól csinálja." Ez a megjegyzés akkor némi keserűséget okozott a prédikátornak ezen az estén. Később azonban, hosszú évek tapasztalatai nyomán világos lett számára, hogy tanítójának tökéletesen igaza volt. Nem az a döntő, hogyan vesszük föl a fegyverzetünket. Minden azon múlik, hogyan végződik a csata.
Valójában az életben a csatának soha nincs vége. Nem is lesz vége mindaddig, amíg ott nem állunk nagy Hadvezérünk előtt a mennyben. Ő majd elmondja, hogyan értékelte szolgálatunkat, és egyedül az Ő értékelése számít. És akárhogy is hangzik az értékelés, semmi alapunk nem lesz a dicsekvésre. Alázatos meggyőződéssel valljuk majd: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami a kötelességünk volt" (Lk 17,10).