„Mint a bárány, ha vágóhídra viszik." Ézsaiás 53,7b
Láttam egyszer egy bárányt kimúlni. Megrendítő, ugyanakkor borzalmas látvány volt.
Amikor a levágás helyére vitték, különösképpen szeretetre méltónak tűnt, a gyerekek szívesen megcirógatták és dédelgették volna. Minden állatfajta kicsinyei kedvesek - kiscicák, kölyökkutyák, kiscsibék, borjak és csikók -, de a kisbárány különösen vonzó.
Ahogy ott állt, maga volt a megtestesült ártatlanság. Makulátlan fehér bundája a tisztaságról beszélt. Szelíd volt, tehetetlen és védtelen. Különösen a szeme volt kifejezésteljes; félelemről, fájdalomról, gyötrelemről beszélt. Teljesen indokolatlannak látszott, hogy ilyen fiatal, szép teremtményt levágjanak.
Azután összekötözték a lábát, és a szenvedő bárány az oldalán feküdt, zihálva, mintha sejtené közeli végét. A mészáros egyetlen gyors mozdulattal elvágta a torkát, a vér a földre ömlött. A kicsiny test néhányat vonaglott, azután nem mozdult többé. A szelíd bárány kimúlt.
Az egyik néző félrefordult; túlságosan szomorú volt a látvány. Mások könnyet töröltek ki szemükből. Senki nem szólt egy szót sem.
Hitben látok egy másik Bárányt meghalni - Isten Bárányát. Áldott, s egyúttal borzalmas látvány.
Ezen a Bárányon minden kedves: kiválik mindenki közül, a szépek között a legszebb, és mikor a vágóhídra vitték, a legszebb éveiben volt.
Nemcsak ártatlan - hanem szent, makulátlan, elkülönülve a bűntől, szeplő és folt nélkül. Teljesen indokolatlannak tűnik halálba vinni valakit, aki ilyen tiszta.
A hóhérok azonban fogták és keresztre feszítették, kezét és lábát átszögezték. És ott a pokol minden reá összpontosított gyötrelmét elszenvedte, mint a bűnösök helyettes elégtevője. S eközben szeme tele volt szeretettel és megbocsátással.
Azután véget ért szenvedésének ideje. Szellemét Istennek ajánlotta, teste élettelenül függött a kereszten. Az egyik katona átdöfte oldalát, amelyből vér és víz folyt ki. Isten Báránya meghalt.
Szívem tele van. Szememből forró könnyek folynak. Térdre esem, hálát adok Neki és dicsőítem Őt! Értem halt meg!