„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve." Galata 2,20
Amikor az Úr Jézus a kereszten meghalt, nemcsak hogy értem halt meg, hanem mint az én személyem! Amikor meghalt, valójában én is meghaltam. Mindaz, ami Ádám fiaként voltam, egész régi, gonosz, újonnan nem született énem a keresztre lett szögezve. Isten gondolatai szerint ezzel vége lett az én óemberi történetemnek.
De ez még nem minden! Mikor Üdvözítőmet eltemették, vele együtt engem is eltemettek. Ez a régi én félretételét jelenti mindörökre Isten szeme elől.
És amikor az Úr Jézus halottaiból feltámadt, vele együtt én is feltámadtam. De itt változik a kép. Nem ugyanaz támadt fel, aki eltemettetett, nem a régi én, hanem az új ember - a bennem élő Krisztus. Krisztussal együtt feltámadtam, hogy új életben járjak.
Isten minderre úgy tekint, mint elvégzett tényre. Most azt akarja, hogy ez életem gyakorlatában valósággá váljék. Azt akarja, hogy fölismerjem, mégpedig tényként, hogy átmentem a halálon, eltemettetésen és feltámadáson. De hogyan valósíthatom meg mindezt?
Ha kísértés tör rám, akkor éppúgy reagáljak rá, mint a holttest, amely sehogy sem reagál! Egész gyakorlati módon azt kell feleljem: „Meghaltam a bűnnek. Te nem uralkodsz többé rajtam. Számodra én már halott vagyok."
Nap mint nap el kell ismernem, hogy régi, megromlott énemnek vége lett Jézus sírjában. Ez azt jelenti, hogy nem foglalkozom vele szüntelen! Többé nem várok semmi jót tőle, és romlottsága miatt már nem vagyok csalódott.
Végül másfelől minden pillanatban úgy élek, mint aki Krisztussal új életre támadt - új célokkal, új kívánságokkal, új indítékokkal, új szabadsággal és új erővel.
A bristoli Müller György elmondja, hogyan döbbent rá először a Krisztussal való eggyélétel igazságára.
„Egy napon meghaltam. Müller György meghalt. Meghalt a vélekedéseinek, a kedvteléseinek, a hajlamainak, az akaratának, a világnak, a világ tetszésének és megvetésének, sőt testvéreim és barátaim dicséretének vagy szidalmazásának is, és azóta csak egyre törekszem: magamat »Isten rendelkezésére bocsátani«."