PÁL IZRÁEL szellemi állapotában saját megtérés előtti állapotának tükörképét látja. Hasonlítsuk össze az 1-4. versben a buzgóságra, a tudatlanságra és a becsületességre vonatkozó utalásait a következő igehelyekkel: Fil 3,5-6; 1Tim 1,13. Az emberi büszkeség elzárta elméjüket a jól ismert írásokból fakadó következtetések elől, és megcsalta őket, hogy azt higgyék, hogy az isteni ideál elérhető saját erőfeszítéssel.
A bigott buzgóság rettenetesen messzire vezethet. Pál példa volt az Úrnak arra a figyelmeztetésére, hogy némelyek azt gondolhatják: Istent szolgálják tanítványai megölésével. Ő is őszintén gondolta, hogy kötelessége sokat tenni a Názáreti Jézus neve ellen. István megkövezése nem egyetlen eset volt a hívők halálában való részvételében (ApCsel 26,9-10). Micsoda megrázkódtatást jelentett rádöbbennie, hogy a Názáreti Jézus valóban a felmagasztaltatott Messiás volt! Pál sohasem szűnt meg ámulni Isten irgalmán, amelyet őiránta mutatott azért, mert tudatlanul és hitetlenségében cselekedett (1Tim 1,13). Isten iránta mutatott irgalma által bátorítva vágyódhatott Izráel üdvössége után, és imádkozhatott érte (Róm 10,1). Bizonyára helyes egyensúlyban tartotta a kiválasztás és emberi felelősség kettős igazságát.
A 8.14.15.(a) versben az az elképzelés van, hogy ő hírnök, aki hirdetheti Isten szuverén akaratát a tekintély jelével, a küldetés meggyőződésével. Emberek, akik gyakran mennek el küldetés nélkül, inkább zavart okoznak, mintsem segítséget jelentenének munkatársaiknak (2Kir 4,39). Kirívó eset van a Jer 14,14-ben. Ézsaiás, az Úr hangjára válaszolva, hogy „kit küldjek el", miután azt mondta, hogy „itt vagyok, engem küldj", meg is kapta a megbízatást: „Menj!". Mégis azt mondta, hogy az ő „jó híre" (vagyis evangéliuma: Ézs 40,9; 41,27; 52,7; 61,1) nem talált általános elfogadásra, később pedig így siránkozott: „Ki hitt a mi tanításunknak?" (53,1; Róm 10,16). Másrészt viszont beszélhetett olyanokról, akiket megtalált Isten, noha nem keresték, vagyis a pogányokról (Ézs 65,1; Róm 10,20).
Pál tapasztalata hasonló volt. Nagyon tudatában volt isteni elhívatásának, mint Jézus Krisztus apostoláénak (vagyis küldöttjének), aki határozott megbízatást kapott (ApCsel 26,15-18). Lényegében Isten választott „népe", amelytől elvárható lett volna, hogy reagáljon, ellenállt az üzenetnek, miközben a pogányok nagy sokasága boldogan fogadta (13,46-48).