OLVASUNK EGY vámszedőről (1-10. v.). Volt már olyan érdekes feltételezés, hogy ez ugyanaz az ember, akiről az Úr az előző fejezetben beszélt (Lk 18,13-14). Akár így van, akár nem, az Úr azért jött, hogy őt megkeresse (10. v.), az pedig meghívta Őt az otthonába. Szeretnénk ismerni az otthonban lefolyt beszélgetést, de csak az ezt követő eseményeket ismerjük, és ezek azt bizonyítják, hogy ebben az emberben csodálatos változás ment végbe. Nemcsak vámszedő volt, hanem fővámszedő, és előrehaladása közben nagyon gazdag ember lett. Most a megváltozott természet jeleként közölte szándékát, hogy visszaadja nem egyenes úton szerzett nyereségét. Ez történik, amikor egy bűnös irgalmat talál; nem csupán „megigazulva" megy a házába, hanem életének menete is megváltozik. Az Úrnak a 10. versben mondott szavai jelzik, hogy Ő ezért jött.
A 11-27. versben szolgákat látunk uruk pénzével, amelyet fel kellett használniuk az ő céljaira, amíg távol volt. A pénzben láthatjuk minden szolga elkötelezettségét, hogy hitből éljenek. Mint egyének, különbözőképpen reagáltak mesterük igényeire. Egyiknél halljuk a mester szavait, hogy „jó szolgám", és látjuk, hogy szélesebb körben kapott szolgálatot. Egy másiknál, aki nem tett egyáltalán semmit, az elmarasztalás szavaival találkozunk, és annak elveszítésével, amit elmulasztott felhasználni. „Üres kézzel kell-e mennem, s állanom az Úr elé?"
Az Úr felment Jeruzsálembe (Lk 19,28-40. v.), és úgy kellett belépnie, ahogyan előre megmondta a prófétai Szentírás (Zak 9,9). Egy közeli faluban valakinek volt szamara (a jólét jele), de jött a szó: „az Úrnak szüksége van reá". Nem tétovázott, és a szamarat elengedte. Nem volt-e áldott ez az ember az Úrtól, ak eljutott arra a felismerésre, hogy az Úr igényt tarthat mindenre, amije van?
A 41-44. versben lévő súlyos szakasz összefügg a Lk 13,6-9-cel, főleg a következő kijelentéssel: „Vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?" Azonban mégis, amikor a város balsorsa felrémlett előtte, sírva fakadt. W. H. Thomas Griffith mondta a következőket: „Addig üljünk Krisztus lábainál, amíg meg nem tanuljuk könnyeinek titkát, és látva a város és a vidék bűneit és fájdalmait, mi is sírunk felette."