Istenünk, az Úr nem tûri a hamisságot, a személyválogatást és a vesztegetés elfogadását! (2Krón 19,7)
Péter ezt mondta: "Nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves elõtte, aki féli õt, és igazságot cselekszik." (ApCsel 10,34-35)
Uram, kérlek, hallgasd meg könyörgésemet, csak nálad találok vigaszt, csak benned van menedékem!
Isten magasra emeli az alant lévõket, a gyászolókat oltalmazza segítsége. (Jób 5,11)
A bajban összeszorul az ember gyomra, és a fájdalom könnyeket csal a szembe. Csak ülök a szobámban, és Uramhoz kiáltok. Rám szakadt a világ, olyan lettem, mint a tékozló fiú; nyomorúság és bánat lett úrrá rajtam, de nekem most nincs erõm hazatérni. Arra várok, hogy az Atya fusson elémbe, nemcsak a házunk kapuja elé, hanem egészen idáig, a fájdalom és a szégyen tisztátalan disznóólába, a szobám szenvedõ mélyére. Hol vagy most? Merre jársz? Miért nem segítesz nekem? Miért nem könyörülsz rajtam? Még a fénysugár is bánt, amely átszökik a vastag függönyön. Ma nem derít ilyen egyszerûen jókedvre a Nap fénye, ma nem elég a természet mosolya. Mikor valódi gondok vannak. Nem veszi le vállamról a terhet, és nem oldja az elvesztés bénító fájdalmát. Hol vagy? Miért nem szenvedsz velem? - És villámként hasít elmémbe: már megtette, már szenvedett, helyettem, már szenvedett velem! Ez az én Gecsemáné-kertem. Ez a kehely az én keserûségem kelyhe, de õ már ivott belõle, helyettem. Õ már járt itt elõttem, járt itt értem!
Elhúzom a függönyt. Nem fogok kimenni a napra sétálni, de azt azért engedem, hogy az arcom süsse. Mert most már egy kicsit jobb. Mert nálam járt, hogy megvigasztaljon az én Istenem!
Írott kövem dobom a mélybe, / Megreng a Föld sok ezer évre
S késõi bûnös, bús szemek / Megértenek. (Ady Endre)
Tudom, Uram, hogy a földi élet nem csupa napfény, hanem sötét árnyék és zivataros felhõ is rettenti benne szívünket, csak azt kérem tõled, Istenem, ne engedd, hogy sokáig nyomjon a bajoknak terhe, adj gyõzelmet a saját szívem felett, hogy semmi el ne szakítson tõled! Ámen.