Meghagyom közöttetek maradékul a szegény és nincstelen népet, amely az Úr nevében keres oltalmat. (Zof 3,12)
Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot! (Lk 12,32)
Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsõséget, és azt a dicsõséget, amely az egy Istentõl van, nem keresitek? (János 5,44)
Az ember nagyon igyekszik tetszeni az embernek. Férfi a nõnek. Nõ a férfinek. Még áldozatok árán is. A nép vezetõje a tömegek tetszését keresi. A dicsõítõ kiáltások kedvéért még az eredetileg helyesen választott útjáról is lesiklik, vagy engedi magát eltéríteni arról. És a tömeg is - szolgamódon keresi vezetõjének tetszését. Méltó akar lenni hozzá még akkor is, ha Istentõl, embertõl, múlttól, szent értékektõl szakítja el. Az ember édesnek gondolja a földi dicsõséget.
Az ilyen magatartás nem a hitbõl születik. Sõt gyilkosa a hitnek. Ezt adod Izráel vezetõinek is tudomására. Szavad nyilván nem esett nekik jól, de szükségük volt rá.
Uram!
Attól az úttól, amelynek a végén föltétlenül csalódás vár rám, tartsd vissza a lábomat. Hadd hallgassak rád. Te ezt mondod: ha azt kezdem keresni - lángoló szívvel -, ami Istennek kedves, ha életemmel igyekszem embertársaim figyelmét Istenre irányítani, ha abban a fényben kívánok élni, amely Õtõle hullik rá az életemre - akkor születik meg, akkor növekszik és akkor diadalmaskodik a hitem.