FRIDERIKA: ALABÁSTROM SZELENCE
Hirtelen csend lett, ahogy a zsúfolt házba lépett,
S bukdácsolt sűrű könnyfátyolán át.
Arcába égtek a szúrós tekintetek - nincs helye köztünk! -
Mind ezt súgták, mind őt gúnyolták.
Ő mégis ment tovább, át a szégyen tűzfalán,
Míg térdre hullt Jézus lábai előtt.
És bár egy szót sem szólt mégis mind értették őt,
Ahogyan kiöntötte a szívét, alabástrom szelencéjét.
Hadd szálljon fel jó illatként az én imám, Tehozzád éppen ugyanúgy!
Hadd mossam meg lábaid a könnyeimmel, és hajammal hadd szárítsam fel!
Szeretnék most leborulni, hogy megmentettél, megköszönni,
Mindenért hálám kifejezni, de a dalnál jobban szól
Egy szelence alabástromból.
Emlékszem jól, úgy éltem azelőtt
Mint rab madár, kit a bűn csapdába szőtt.
Értéktelen és üres volt az életem,
Eltékozoltam mindent ami csak fontos lehet.
Elvesztem volna, de Jézus rám talált,
És megmentett, a szívem Őrá várt.
Ezért most én is megteszem, a Mester lábát megkenem,
És kiöntöm elé a szívem, szeretlek Uram!