„Nagy örömest áldozok értetek, sőt feláldozom magamat a ti lelketekért" (2Kor 12,15).
Miután hosszú ideje fáradoztam már az evangélium szolgálatában, 1929-ben kimerülten érkeztem haza szülővárosomba, Fucsouba. Egy napon az utcán sétáltam, nagyon gyönge és letört állapotban botomra támaszkodva, amikor egyik volt egyetemi tanárommal találkoztam. Meghívott egy teázóba, hogy beszélgessünk. Miután végignézett rajtam, így szólt: „No lám, pedig egyetemi tanulmányaid idején nagyra tartottunk, és azt reméltük, valami nagy dolgot fogsz véghezvinni. És most azt akarod mondani, hogy mindössze ez lett belőled?" Erre a kiélezett kérdésre bevallom, legszívesebben sírva roskadtam volna össze. Karrierem, egészségem oda volt, és régi professzorom is azt kérdi: „Még mindig csak itt tartasz, nem tudsz felmutatni semmit?" Ám a következő pillanatban átéltem, mit jelent az, hogy a dicsőség Szelleme megnyugszik rajtam. Az a gondolat, hogy képes vagyok kiontani az életemet is az én Uramért, a szó szoros értelmében elárasztotta lelkemet dicsőséggel. Felnéztem csendesen Őrá, és ezt mondtam: „Uram, dicsőítelek téged, mert ez a lehető legnagyszerűbb dolog, és én tudom, hogy a helyes utat választottam!"