„Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15,5).
Az a kísértés, hogy mindent megpróbáljunk, belerögződött emberi természetünkbe. Hadd mondjak el nektek valamit, amit hazámban a sóbányáknál figyeltem meg. Kínában némelyik kuli 120 kg sót bír el, mások akár 150 kilót is. No, most tegyük fel, jön egy ember, aki csak a 120 kilót bírja, de a teher 150 kg. Az illető tisztában van azzal, hogy ez a súly túl nehéz neki. Bár képtelen elvinni, mégis megkísérli. Gyermekkoromban gyakran szórakoztam azzal, hogy ezeket az embereket tanulmányoztam. Mindegyikük megpróbálta, kivétel nélkül, noha pontosan tudták, hogy nem fogják elbírni. Végül valamennyien feladták a küzdelmet. Milyen gyakran előfordul velünk is, hogy csak amikor már teljesen kétségbeestünk önmagunk felett, akkor emlékezünk meg az Úrról! Akkor hagyjuk csak rá a feladatot, amit Ő eredetileg is készségesen hajlandó lett volna elvégezni. Minél előbb rájövünk erre, annál jobb, mert azzal hogy a magunk számára sajátítjuk ki a feladatot, nem engedünk teret a Szellem hatalmas munkájának.