„És mondta Sára: Nevetést szerzett az Isten énnekem; aki csak hallja nevet rajtam" (1Móz 21,6).
Isten megmutatta, hogy teljesen ura a lehetetlenségeknek is. Sára nevetése a hálás meglepetés nevetése volt. Régebben Ábrahám nevetett (17,17). De az a hitetlenség nevetése volt, és nem Istennek szólt - aki előtt ugyanakkor alázatosan arcra borult -, hanem önmagának. Nem tiszteletlenségből tette, hanem hitetlenségből: lehetetlennek tűnt neki, hogy a fiúgyermekről szóló ígéret még beteljesedhet.
Hová lett a korábbi évek hite? Sárának igazi volt a hite, de vegyítette bizonyos gyakorlatias „elképzeléssel". Úgy is mondhatjuk, hogy hitt Istenben meg Ábrahámban. Most végre megtudta, hogy Ábrahám közreműködésének vége. Már csak Istenre számíthat. De éppen itt a hit. A kedvező körülmények ugyanis nemhogy segítenék, inkább akadályozzák a hitet. Ha minden jól megy, a hit mintha nehézségekkel küzdene; egy nehezebb helyzetben viszont könnyebb dolga van. Amint pedig lehetetlen körülmények közé kerülünk, a teljes kétségbeesés hite, mely egyedül csak Istenbe kapaszkodik, megtermi azt a másik fajta - meglepetésből és csodálatból fakadó - nevetést.
1Móz 17. 17 Ekkor arcra borult Ábrahám, és nevetett, mert azt gondolta szívében: vajon százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Avagy Sára kilencvenesztendős lévén szülhet-e?