„És hitt a nép és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izrael fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajtották magukat és leborultak" (2Móz 4,31).
A nép állapotában semmi lényeges változás nem következett be. Csak Mózes és Áron tettek bizonyságot arról, hogy a több mint négyszázéves időszak alatt Isten nem feledkezett meg róluk. Ez elég volt. Imádattal borultak le.
Mi sokszor képtelenek vagyunk dicsőíteni Istent, mert azt gondoljuk, hogy Ő elfeledkezett rólunk megpróbáltatásainkban. Betegek voltunk és gyógyulás után epekedtünk; munka nélkül voltunk talán hónapokig; otthoni bajaink, nehézségeink végnélkülinek tűntek (bár aligha tartottak 430 esztendeig); a hozzánk legközelebb állók imádságaink ellenére sem hisznek az Úrban; lassan elborítanak megszokott, zavaró körülményeink, stb... Hogyan tudnánk tehát mindemellett Istent dicsőíteni? Ajkunk néma marad - amíg látni nem kezdünk. Mert eljön a nap, amikor megértjük Isten útjait, és egyszerre csak tudni fogjuk, hogy Ő nem hagyott magunkra. Ezen a napon megnyílnak a néma ajkak, és a dacos fejek meghajolnak. Mindenben felismerjük Isten kegyelmét és magasztalni fogjuk Őt!