„A bűn nem fog uralkodni tirajtatok, mivel nem a törvény alatt vagytok, hanem a kegyelem alatt" (Róm 6,14).
Amikor Isten világossága először beragyog a szívembe, első kiáltásommal bocsánatért esedezem, mert tudatára ébredek, hogy bűnöket követtem el az Ő szeme előtt. Amikor azonban bocsánatot nyertem, új felfedezésre jutok, mégpedig arra, hogy a bűnös természet még mindig bennem van. Belső hajlandóság van bennem a vétkezésre, a bűn ereje kényszerít. Amikor ez az erő kitör belőlem, bűnt követek el. Keresem és meg is kapom a bocsánatot, de aztán újból vétkezem. Így az élet vétkezés, bocsánat és újbóli vétkezés közötti körforgássá válik. Nagyra értékelem Isten megbocsátásának áldott tényét, mégis kétségbeesetten valami többet óhajtok. Örömmel tölt el, hogy Ő bocsánatot ad cselekedeteimre, de arra is szükségem van, hogy megszabaduljak attól, ami vagyok. Szükségem van Krisztus keresztjére, mely bűnre való fogékonyságomat a gyökerénél ragadja meg. Krisztus vére elintézte bűneimet, de csak halálának és feltámadásának ereje elégséges arra, hogy a bűn iránti készségemet megszüntesse.