„Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Milyen kikutathatatlanok az Ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az Ő útjai!" (Róm 11,33).
Az Ige tanításának fejtegetései közepette olykor egyszerre csak ilyen érzelmi kitörésekre bukkanunk, amint Pál szívének teljességéből kiárad a hódolat. Rá ez különösen jellemző. A Római levél első részében az emberi romlottság zordon felsorolását kis időre abbahagyja, hogy dicsérhesse a Teremtőt: „mindörökké áldott" (25.v.), majd hozzáteszi: „Ámen". A 9. részben Izrael történelmi kiváltságainak felsorolását szakítja meg, hogy felkiáltson: „...aki mindenek felett örökké áldandó Isten! Ámen." Ugyanezt a szabad közvetlenséget találjuk a 11. rész végén is, ahol Istennek a pogányok iránti kegyelméről beszél. Így fejezi be: „Mert az Isten mindenkit engedetlenség alá rekesztett, hogy mindenkin könyörüljön" (11,32). Ezután pedig értelemszerűen következik: „Kérlek azért titeket, testvérek, az Istennek irgalmára..." De ismét félbeszakítja saját magát, és itt jön mai igeversünk, hogy betöltse a rést. Pál nem képes elfojtani érzéseit, mert: „Őtőle, Őáltala és Őreá nézve van minden. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen." Az ilyenfajta félbeszakítások bizonyára kedvesek Isten előtt!