„Az Úristen bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel" (Ézs 50,4).
Félek beszélni, ha nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy amit mondani szeretnék Istentől jön? Kínosan meg kell vizsgálnom újra meg újra, vajon igazán a Szent Szellem indít-e ennek vagy annak a kimondására? Amikor nagyon biztos akarok lenni abban, hogy mondanivalóm Istentől jön, nem szellemi szegénységemről teszek bizonyságot? Egy gazdag keresztyén mindig az életében megtapasztalt bőséges kegyelemből meríti mondanivalóját. Napról-napra arra ébred, hogy Isten Igéjéből új tanítást kap, s így olyan szellemi gazdagságot halmoz fel, hogy abból mindig meríthet. A szűkös, máról-holnapra való életmód és kegyelemkenyér helyett állandó felesleget gyűjthet és tehet félre magának, amiből aztán „ót és újat" hozhat elő. Ilyen tapasztalatok birtokában, ha szükséges, a Szent Szellem értelme szerint beszél az ember, azon gőgös érzés nélkül, hogy ő most Isten közvetlen tanácsosa.